A sportruházat története
Az elmúlt évszázadban meglehetősen sokat változott a sportruházatok kinézete. Ma már senki nem lepődik meg, ha a metrón, villamoson vagy buszon akár neon zöld cicanadrágban közlekedő hölgyet –vagy épp urat – lát, ez azonban nem mindig volt így. Cikkünkben igyekszünk összeszedni, hogyan is alakult a sportruhák története, mivel azonban a férfiaknál ez a változás nem volt olyan szembeötlő, ezért kifejezetten a női ruhákat vesszük górcső alá.
A 19. század elején bizony nem volt valami nőiesnek titulálva a sport vagy sportrendezvényeken való részvétel, ezért hölgyek nem is igen látogatták ezeket a versenyeket. Idővel azonban elterjedt körükben is az úszás vagy a kerékpározás – ezzel pedig a divat ide is belopta magát. Később a felsőosztálybeli nők már belekóstolhattak a teniszbe, golfba vagy akár a krikett rejtelmeit is megismerhették – természetesen csak addig a pontig, míg izzadni nem kezdtek. Ez akkoriban igen fontos kritériumnak számított, a nőiesség ugyanis mindig tiszta kecsesség és báj, illetlenség és a jóízlés határait súroló lett volna tehát izzadtan mutatkozniuk.
Az első olimpián 1896-ban például nők nem is vehettek részt, 1900 volt az az év, amikor először mérettethették meg magukat a golf, tenisz és hajózás sportágakban. Habár a férfiak ekkor már rövidnadrágot és ingeket viselhettek, az asszonyoknak ekkor is hosszú, bokáig érő ruhát kellett viselniük, magasított nyakú felsővel és magassarkúval. A nőiesség tükrözése tehát bőven megelőzte a praktikum szempontjait.
Míg 1904-ben a férfiakra vonatkozó szabályok tovább enyhültek, és már ujjatlan felsőben is versenyezhettek, a nők továbbra is a formális megjelenéshez voltak kötve. 1908-ban még büntetéssel is sújtották azokat, akik fedetlen felsőtesttel mutatkoztak volna, válltól térdig teljesen el kellett takarniuk magukat. A hölgyeknek tehát egészen 1921-ig kellett várniuk, míg végre comb alatt érő szoknyát is viselhettek – a tornászok legalábbis -, de akkor sem volt garantált, hogy nem váltak rosszmájú pletykák tárgyává emiatt.
Ami fürdőruhát illeti, akkoriban combig érő gyapjú fürdőruhákban állhattak csak fel hölgyeink a rajtkőre. Előrelépés, hogy legalább már ujjatlan lehetett, emiatt azonban pl. az amerikai urak asszonyaikat el is tiltották az úszástól. Nekik viszont már lehetett az alsóinget sportoláshoz használni, s ekkor terjedt el az atléta kifejezés is.
Az I. világháború alatt a nők szerepe gyökeresen megváltozott. Bizonyítaniuk kellett, hogy míg férjeik a fronton szolgálnak, képesek az iparban is helytállni, és elbírják a férfimunka végzését. Ennek következtében a ruhaviseletükre vonatkozó előírások is enyhültek. Mivel ők is munkába álltak, a praktikum kezdett tért nyerni a divatirányzatokkal szemben. Ezzel együtt érdeklődésük is felélénkült a sportok irányába, s a háború után is divattá vált a fiatal lányok, asszonyok körében a sportolás. A nők vagányabb csoportja már a nadrágviselés gondolatával is kacérkodott, amit addig elképzelni sem lehetett.
1920-ban az úszódresszek is elkezdték követni a női alak vonalát, divatba jött a könnyedebb, rugalmasabb jersey szövet, ami sokkal alkalmasabbnak bizonyult erre a célra, növelte a teljesítményüket is. Ahogy az 1924-es párizsi olimpia alatt és után gyors modernizáció indult meg a textiliparban, a selyem, a pamut jersey végképp kezdte kiszorítani a piacról a gyapjú szövetet. A női sportolók pedig úttörői lettek a viselettel kapcsolatos szabályok ledöntésének.
Az 1928-as amsterdami olimpián már a női szabadságjogok friss fuvallata is érződött, minthogy a nők is végre szavazati jogot kaptak. Ekkora már hivatalosan is kényük-kedvük szerint öltözködhettek, sőt, még rövidnadrágot is nyugodt szívvel hordhattak.
1932-ben kezdődött meg a hivatalos olimpiai ruhák gyártása és tervezése, ’36 pedig a ma is ismert sportmárkák születésének időpontja. A II. világháború után megszületett az Adidas és a Puma is.
1948 volt az az év, mikor a férfi és női ruházat nagyjából hasonló mértékben fedhette (fel) viselőjük testét a sportrendezvényeken. S megjelent a két fő jelszó: praktikusság és divatosság.
Az ’50-es, ’60-as években tért hódított a jersey mellett a nejlon, az elasztán, a spandex és a lycra anyag is, közkedvelt alapanyaggá váltak sportruházatok vagy fürdőruhák készítésénél. Ennek köszönhetően ’70-es években megjelentek a női testre simuló tornadresszek, majd a ’80-as évek kedvelt aerobik dresszei.
1992-re már szinte semmilyen különbséget nem lehetett felfedezni a férfi s női sportruhák között, ezzel pedig kezdett végére érni a sportruhák emancipációja. Ezután már csak az anyagok minőségében következett változás, az elasztán, poliészter anyagok hódítottak tért, és a márkák egyre inkább átvették az irányítást.